|
|
|
|
|
![]()
|
||
| NAPRAFORGÓ Elég csak meghallani a nevét, és bizonyára mindenkinek a nap "ugrik be". Színe, "sugarai" és az a tény, hogy "felkel" és "lenyugszik", mind-mind a napra való asszociálást erősítik bennünk. Jelentésének van néhány nem egészen pozitív vonzata is: miután gondolkodás nélkül, rabszolga módra követi a napot, a belebolondulás, belehabarodás jelképeként is ismert. Folyamatosan változtatja a helyzetét, ezért néha a megbízhatatlanság szimbóluma is. A
görög mitológiában
Klütia, Héliosz
szerelmese. Amikor Héliosz elhagyja őt
valaki másért, beárulja
apjánál
vetélytársnőjét. De Héliosz
mégsem
tér vissza
Klütiához, akit egyre jobban emészt a
vágy.
Mindig Hélioszra - a napistenre -
néz, folyton feléje fordítja a
fejét...
mígnem napraforgóvá
változik. Daphné
emblémáján is
látható, akibe
beleszeretett Apollón, aki szintén napisten. A
kínai hagyományokban e virág a
hosszú
élet és a mágikus erő
jelképe. Az ősi
kultúrák szinte kivétel
nélkül
napvallásúak voltak. A mezopotámiaiak
is az
"égre nézve" születtek. A sumer
égisten - An
- mellett megtalálhatjuk
Uta napistent is, akit szárnyas napkoronggal
ábrázoltak. Egyiptomban a felkelő
nap Hóruszt jelképezte, amikor a zeniten
állt,
akkor A
hindu hitvilágban a nap Varuna szeme, Siva sugarai pedig
életet adnak a
világnak. A buddhizmusban a nap sugarai Buddha
fényét jelentik. Iránban Ormuzd
szemeként ismert. Az iszlámban Allah
"mindenlátó és mindentudó"
szeme
"isten jele a mennyben és a földön". A
taoizmusban a
jang összetevő,
a mennyei erő kifejezésére szolgál. A
kereszténységben az ember isteni
lényegére utal. A keresztre feszített
Jézus
mellett ábrázolt nap és hold az ő
kettős természetét jelképezi. I.
(Nagy) Konstantin
császár idejéből ránk
maradt
egy nagyon ritka Krisztus-ábrázolás,
amikor is
napistenként látható. A nap
Mihály arkangyal tartózkodási helye, a
hold pedig
Gabrielé. Aquinói Szent
Tamást a mellén egy nappal szokták
ábrázolni.
Egy
liter vízhez adjunk egy csésze kissé
tört
hámozott napraforgó magot, és
fél
órát főzzük lassan forralva. Naponta
fogyasszunk
négy csésze jó meleg teát.
(4 személyre) 2 közepes fej zeller 2 kicsi lilahagyma 2 ek. borecet 2 ek. étolaj 2 ek. napraforgómag só, snidling ![]() (6 db sütihez) 3-4 dl tej 1 teáskanál cukor 2 dkg friss, vagy fél zacskó száraz élesztő 30 dkg liszt 1 púpozott teáskanál só 0,5 dl napraforgó olaj 1 tojás napraforgómag hat szelet sonka vagy tarja Meglangyosítjuk
a tejet,
és a felébe 1
teáskanál cukrot
keverünk. Belemorzsoljuk az élesztőt,
és hagyjuk felfutni. A liszthez
adunk 1
púpozott teáskanál sót,
és
összegyúrjuk a felfutott élesztővel,
és annyi
tejjel, hogy összeálló, nem
túl lágy
tészta legyen. Beledagasztunk még 0,5 dl
napraforgóolajat,
és a tésztát
lazán, frissen-tartó
fóliába csomagoljuk,
és éjszakára a hűtőbe
tesszük, kelni hagyjuk.
Másnap 7 részre osztjuk. 1 tojást
szétválasztunk, és
külön a
fehérjét, külön a
sárgáját
kicsit felverjük. Egy kis
tálban előkészítünk pucolt
napraforgómagot, és hat szelet
sonkát vagy tarját.
Egy
tepsit kibélelünk sütőpapírral.
Egy
tésztagombócot ovális
alakúra
kinyújtunk,
és ráteszünk egy szelet
sonkát, vagy
tarját. A hosszabbik oldalánál kezdve
feltekerjük, és a keletkezett
tésztahurka
végeit összenyomjuk. Így egy kis
koszorút kapunk, amit a sütőpapírra
teszünk.
Ezt megismételjük még öt
gombóccal. A koszorúkat megkenjük a
tojás
sárgájával. A hetedik
gombócot hat
egyenlő részre osztjuk, és kis
gömböket
formálunk belőlük. A gömböket
egyenként
a tojásfehérjébe, majd a
napraforgó magokba
forgatjuk, és a koszorúk
közepébe
tesszük. Konyhai ollóval több helyen
becsipkedjük
a koszorú oldalait. Még egy
kicsit kelni hagyjuk a tésztákat, majd 175 fokon
pirosra
sütjük. |
|
|